Ákos Szolcsányi: »2021/1 – 2023/2«

Zur Übersetzung Zum Digital Essay

2021/1 – 2023/2

2021/1

Persze lehet egy civilizációt, vallást, pláne messzi-messzi galaxist alapozni arra, hogy tedd vagy ne tedd, de ne próbáld, szitu van, egy az élet, nincs főpróba, igazuk is van, vagy legalábbis működik ez a hozzáállás. De talán nem lenne olyan fontos a működése, ha nem ellenkezne az emberi lélek azon vackával, ahol egy dagadt, önző macska gömbölyödik maga köré és úgy szarik mindenre, ahogy csak télen lehet egy fűtött lakásban, ahol otthon vagyunk.

Megpróbáljuk megbeszélni a dolgokat és együtt folytatni. Amúgy is szeretek megpróbálni dolgokat. Ezt meg pláne, veszítenivaló nélkül, mert ami még elveszhet, az már mindkettőnknek túl drága. Legfeljebb sikerül. Bő egy héten át esténként hallgatom, mi mindent szartam el, mi fájt, mennyire, nem mondanám, hogy közben hűtlen voltam magamhoz, elmondtam, mivel értek egyet, mit látok máshogy, jólneveltek vagyunk, polgáriak. Lassan rám kerül a sor, másfél órát beszélek, aztán ezzel nagyjából vége is a megpróbálásnak, mert egy olyan viszonyhoz, amiben nekem is lehetnek jogos sérelmeim, nagyjából a megismerkedésünkig (2005) kéne visszafejteni a szálakat,
erre a korona, Németország, egy szerető és a gyerekünk kontextusában, két éjszakai műszak között nincs keret.

Ő dühös, bántó, aztán szomorú. Tőle szokatlan, nagy gesztusokkal az, őszintének is tartom meg mindegy is, minek tartom. Én egyik sem vagyok, úgy nézem őt, mint haldokló az utolsó villanyszámlát, amin túlszámlázhattak valamit, de mikor a reflexszerű odafigyelésnél mélyebben utánagondolna: mint tolvaj, tör rá a bizonyosság, hogy ez őt már nem érinti, és ebbe a megkönnyebbülésbe hal bele.

Karácsonyra vettünk együttműködős társast. Át kell menni a figurákkal az egyik jégtábláról a másikra egy hídon, amit hat jégtömb tart, egyesével olvadnak el. Külön-külön, egyesével dobunk a kockával, de azzal a figurával lépünk akivel akarunk, és vagy mindenki nyer vagy mindenki veszít. Jó hangfogó minden válni készülő családnak, de ugyanakkor pikáns örömei is vannak, mert a gyerek megfelelteti a figurákat a családnak, és így adódnak bárgyúan pontos felállások. Elsőnek mindig a gyereket visszük át, így gyakran áll elő az a helyzet, hogy anyu és a gyerek már az igluban, apu a hídon, egyetlen jégtömb tartja a hidat és anyu dob; vagy apu és a gyerek már az igluban, anyu a hídon és egyetlen jégtömb tartja a hidat és apu dob. Nem élünk vissza. Meg a gyerek amúgy is a jegesmedvének felelteti meg magát, aki ha kell, a róka és a nyuszi után ugrik a vízbe és kihúzza őket.

Együtt működünk külön, ha választási program lenne, így foglalnám össze. De ördög, angyal, minden a gyakorlatban rejlik. Például hogy ő költözik ki. Ő keres jobban, így ő talál könnyebben lakást. Nem lenne kevésbé logikus, hogy ő keres jobban, így ő marad a kertvárosi hetven négyzetméteren, de a társadalmi logika körülöttünk az első érvet diktálja. A lakáskeresés mellé vesz kocsit, hogy ha csak messze talál, bejárhasson. Friss nosztalgiával jut eszembe, hogy az egyik töréspont köztünk az volt, mit ragaszkodom az autóhoz, ha nem szeretem, nem értek hozzá, szükség sincs rá és a pénzt is nyeli, miért nem adtam el otthon, ő megmondta már otthon is, de nekem hiába. Aztán, lám csak, az idők árapálya alvázam alá futtatta az igazságot, jó az, ha van hétszáz kiló vas, amibe csak úgy beülhet az ember és az övé. Biztonságérzetet ad. Ládd, fiam, te is ezzel kezded a szinglilétet, szóval azért jólesne ha mondanál annyit h megérted, ha egyet nem is, mert igen, el kellett volna adni otthon. Meg hát te se vezetsz jobban, mint én, utálod is, meg egyáltalán, mi is a terv, hogy majd ovis napokon keltek fél ötkor, mert innen lelépni olyan sürgős, mintha baltával kergetnének? De most mit mondtam. Mondd akkor. Akkor ne mondd.

Ilyeneket mondanék neki, de többet nem játszunk olyat, hogy mondok neki valamit, csak mert nekem fontos vagy akár általában is igaz. Azt mondom, amitől könnyebb, elsősorban a gyerek felől mindkettőnknek, másodsorban bármi felől nekem. Hát vegyél. Fuss szépülten megérkezett gyanánt, vagy mit tudom én. A gyerek ne üljön bele, amíg be nem járattad az útvonalat. A szervdonorkártya meg legyen nálad.

2023/2

Az én drága kenőcsim jók a kicsípett bőrödre. Azért nem, sem szeretnek engem a leányok, mert nálad nem lehetnek fontosabbak, és nem tudom, ezt hogy mondjam meg nekik. Ne vonj engemet te utánad, hadd fuss, amilyen gyorsan csak tudsz! Középkorú vagyok, de szép, Berlin leányi, mint fáradt motorolajon a szivárvány és szétrúgott palánk közeiben a fény. A magam szőlőjét őrizem, mert te eszed meg szemeit, ha meg tudom őrizni azokat. Olyan vagy, én lányom a leányok között, mint tesztsor válaszai között az én pontszámom, mint fák és levelek között a termő mag és az élénk gyümölcs, mint megkevert poharak alatt a piros. A mi mennyezetünk fehér.

Arcomba köhögsz és orromba dugod az ujjad, erősíts engem nyugodalmas éjszakával, mert betege vagyok betegségednek. Ímé itt a tél, esik az eső, virágok sehol sem láttatnak a földön, és sötétben zeng a vekker, a sötét áll a mi falunkon túl, néz az ablakon keresztül, tekintget a függöny görbe fedezéke mögül, énekeljünk, épp mert nincs itt az ideje, énekeljünk, hogy elérkezzen, énekeljünk, ha majd elérkezett.

Az én házamban éjjeleken felriadok és nem tudom, hol vagy, és míg el nem rendezem, nem jut eszembe, hogy azt sem tudom, én hol vagyok. Hogy nem vagy velem, immár felkelek és eljárom a várost, a tereket és az utcákat, keresem azt, akit szeret az én maradék lelkem, keresem őt és nem találom.

Ímé szép vagy én lányom, a te szemeid lézerek és a te kezedből mindent vágó sugár kél. A te lépted dínólépés, a te harapásod zombivá tesz, amikor vállamat nyomod, igazából repülsz. Ha te nyerítesz, egyszarvú vagy, ha te cibálod melegítőm madzagját, gyíte lóvá leszek. Ha te nevetsz rajtam, vicces vagyok, ha a te vesztedre tör hatvan erős férfi, hatvan erős férfival bírok el. Meggyógyítottad az én szívemet, én húgom, lányom. Ha a te fejed lázas, varázslóként veszem át magamra, menjen fel egy fokot az enyém, ha a tied akárcsak egy felet esik; mégis minek nézem őt, részeg vagyok tán, korhol táblázatai, görbéi között az Úr, míg a lázmérő hegyéről öblítem a niveát.

Elmész én lányom a te anyáddal és itt hagyod nekem a világot. Csokit nyerek belőle és csipszet, illatos kólát és mint Brandenburg disznai, zabálom őket, míg véres és szomorú és unalmas filmet nézek. Kiadott és eljövendő könyveket olvasok, amit nyomda nyomott, kéziratkorába képzelem vissza, ami csak a képernyőn világít, strandoló ifjak kezébe szárítom. Nőkkel beszélek s férfiakkal, mindarról, amiről veled nem lehet, a nyelveken, amiket még nem értesz, borokat iszunk, melyek sűrűek, mint a lefolyótisztító, és ugyanolyan csalókán is töltik ki hiányainkat. Takarítok, hogy mikor visszajössz énhozzám, tiszta legyen a kő, klórszagú a kád.

A mi szavaink hasonlók a juhok nyájához, melyek mind kettősöket ellenek, és meddő azok között nincsen. A mi vicceink kétnyelvűek, az egyiken fúrógépeket, a másikon elrontott életeket magyaráznak, színvonalból fel vagyunk mentve, legnagyobb hidegünk egy használt kád vízé amazokéhoz képest. Összeveszéseink előtt összenézünk, ezt akarjuk-e, és csak akkor vágunk bele, ha igen.

Könyveket hozok neked, lányom, és barátaid előtt hallgatok el, mert számos és érdekes az én tudományom, holott az én némettudásom ciki. A te számodra Latinovits Zoltán, Hobó és József Attila egy műkedvelő hímzőegylet arányuk tévesztett balfaszait jelentsék, és a te apád nem győz majd sírni örömében, ha fényűzésük közepette is gatyaszagúan piti hazugságok helyett saját életedbe nőhetsz bele, lassan, mint emberhez illik. Ha ki csodagyereknek nevelne vagy tartana, küldetést szegezne eléd vagy felelősséget rakna vállaidra, térítse el őt házunktól az Úr, bel-berlini technoklubokban és anarchoszindikalista lakóközösségekben bolyongjon, míg meg nem unja és haza nem megy, ahol eljöveteleknek van hitele és hamis prófétáknak szobra.

Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál. Törjek le én mintegy pecsét, ha téged gyötörnének, legyek a kőfal, ki békességet nyer, ha lerontják is. De a leginkább ne gyötörjenek téged és ne rontsanak le engem.

Ákos Szolcsányi, geboren 1984, ist Lyriker, Schriftsteller, Service Delivery Specialist und Übersetzer. Meine ersten Gedichte wurden auf die Oberfläche einer Schulbank geschrieben, über die Dummheit eines Mitschülers, ungefähr acht Monate nach dem Tod meiner Mutter. Kein Zusammenhang, dachte ich. Anschließend bin ich in die Hauptstadt Ungarns umgezogen, um Spanisch zu lernen, aber dort ist auch vieles andere geschehen. U. a. wurde ich überfallen und ein bisschen später an einer Uni zugelassen. Noch einmal dachte ich, kein Zusammenhang. In 2017 bin ich Vater und Doktor der Hispanistik geworden. Noch mal, kein Zusammenhang. Seit 2019 wohne ich in Berlin, bin auf der Suche nach Zusammenhängen (mit wenigem Erfolg) und lerne Deutsch. Wie die Hauptfigur einer Lebensversicherungswerbung geht es mir immer besser.