Szabadság-szobor & Co.
A saját városodban, a legismertebb helyeken is képes vagy megállni, mert olyat látsz meg hirtelen, mint addig soha. Ezek a jó városok egyébként. És felettébb szerénytelenül, még magaddal is elégedett lehetsz, amiért van rá szemed, hogy ezt-azt észrevégy. Újat, ami voltaképp régi.
A költő, akiért kamaszként rajongtál, nem csak műveivel, hanem életformájával is valami különöst alkotott. Miközben mindent és minden apró rezdülést megírt a környezetéből, szinte senkit nem engedett közel magához, pláne nem be, az otthonában.
Aztán meghalt, és ez a lakás, ennek az életnek és költészetnek terepe kiállítássá alakult át.
Oda igyekeztél ezen az októberi szombat délutánon, hogy ugyan egy másik helyszínen, másik házban, de megtekints a költő ezerszer megénekelt tárgyait, játékmackóit, gombfoci-csapatát, kalitkáit, írógépét. A kíváncsiságon, a rajongásból tiszteletté nemesült érzésen túl, akárhogy is, némi elégtétel is motozott benned: a Mester nem engedett be, mégis megláthatsz mindent.
Szokás szerint jóval korábban érkeztél, ami érhető a soha nem sejthető forgalmi és parkolási kalamajkák közepette. De most volt még idő. Egy kis séta a környéken, ahol máskülönben nem nagyon jársz. Szikrázott az őszi nap, az ég olyan kék volt, mint Mária palástja. Közben a telefonodra persze jöttek a hírek az előválasztásról, nagyon érdekesen alakultak a dolgok, lassan hihetővé vált, hogy ebből még lehet valami. Valami új, ebben a városban, ebben az országban, amit amúgy unalomig ismersz.
Hirtelen felnéztél, és mintha csak illusztrálni szerette volna a gondolataidat, a Szabadság-szobor magasodott előtted a Gellért-hegyen. És a pálmaág helyett az utcai lámpát tartotta a kezében.
Mehr Licht, ahogy egy másik költő rebegte, kétségtelenül, nem a legjobb pillanatban.
Aztán bementél a kiállításra, és különös lelkiállapotban, vitrinről vitrinre járva megszemlélted a koalamacikat, a gombfoci-gombokat és a kalitkákat.
Már sötét volt, amikor újból az utcán találtad magad. A Szabadság-szobrot még nem világították ki.
Freiheitsstaue & Co.
Es kommt vor, dass du in deiner eigenen Stadt an einem bekannten Ort stehen bleibst, weil du plötzlich etwas erblickst, was dir noch nie aufgefallen ist. Daran erkennt man übrigens eine gute Stadt. Und auch, wenn das ausgesprochen unbescheiden ist, kannst du mit dir zufrieden sein, weil du ein Auge für diese Dinge hast. Dafür, das Neue zu entdecken, das im Grunde alt ist.
Der Dichter, für den du in deiner Jugend geschwärmt hast, hat nicht nur mit seinen Werken, sondern auch mit seiner Lebensform etwas Außergewöhnliches geschaffen. Er schrieb über alles, was er in seinem Umfeld vorfand, was um ihn herum geschah, doch in seine Nähe ließ er niemanden, erst recht nicht in sein Zuhause.
Dann starb er und diese Wohnung, das Gelände seines Lebens und seiner Lyrik verwandelte sich in eine Ausstellung.
An diesem Samstagnachmittag im Oktober bist du auf dem Weg zu eben dieser Ausstellung, die zwar an einem anderen Ort gezeigt wird, in einem anderen Haus, aber dir doch die Möglichkeit bietet, die von dem Dichter tausendmal besungenen Gegenstände, die Teddybären, die Knopffussball-Mannschaft, die Vogelkäfige und die Schreibmaschine anzusehen. Neben der Neugier und der in Respekt sublimierten Schwärmerei bereitet es dir auch ein wenig Genugtuung: Der Meister hat dich nicht in seine Wohnung gelassen und trotzdem wirst du alles sehen.
Wegen der nie vorhersehbaren Verkehrs- und Parkschwierigkeiten bist du, wie üblich, früh losgefahren. Aber diesmal bleibt dir vor der Eröffnung noch etwas Zeit. Ein kleiner Spaziergang in der Gegend, in der du sonst nur selten bist. Die Herbstsonne strahlt und der Himmel ist so blau wie der Mantel der Heiligen Maria. Auf deinem Telefon erscheint eine Nachricht nach der anderen über die Vorwahlen, die Sache entwickelt sich interessant, allmählich kann man fast glauben, dass daraus noch etwas werden könnte. Etwas Neues in dieser Stadt, in diesem Land, das du kennst wie deine Westentasche.
Du hebst den Kopf und erblickst oben auf dem Gellértberg, als wäre es eine Illustration deiner Gedanken, die Freiheitsstatue. Statt des Palmenwedels hält sie eine Straßenleuchte in der Hand.
Mehr Licht, wie es ein anderer Dichter gesagt hat, zugegeben, nicht im besten Moment.
Dann besuchst du die Ausstellung, gehst in einer seltsamen Verfassung von Vitrine zu Vitrine, betrachtest die Plüschkoalas, die Knöpfe des Knopffussballs und die Vogelkäfige.
Als du wieder draußen bist, ist es schon dunkel. Die Freiheitsstatue ist noch nicht beleuchtet.
Übersetzung: Timea Tankó
Statue of Liberty & Co.
Sometimes you suddenly stop at the most famous places in your own city because you unexpectedly spot something you’ve never seen before. Such are the really good cities, by the way. And, smugly, you may even be pleased with yourself for having the eyes to notice some little details here and there. New things that are actually old.
The poet you adored as a teenager created something special not only with his works but also with his way of life. While he wrote about everything surrounding him, down to the tiniest ripple of life, he let almost no one to get close to him, let alone into his home.
Then he died and the apartment, the space that contained his life and poetry, was transformed into an exhibition.
That’s where you were going this Saturday afternoon in October, to see the poet’s things, all sung about a thousand times; his teddy bears, his button soccer team, his birdcages, his typewriter. Only this time they’re displayed in a different place, a different house. As well as curiosity and a feeling of admiration that had turned into reverence, you also felt a certain satisfaction: though the Master never let you in, yet you’d be able to see everything.
As usual, you arrived well ahead of schedule, which was understandable; you were making allowances for the unpredictable traffic and parking problems. Thus there was still time to take a walk around the area, where you didn’t normally go much. In the sparkling light of the autumn sun, the sky was as blue as Mary’s cloak. In the meantime, of course, the news of the primaries kept coming on your phone, things were getting very interesting, it was beginning to look as if something might come of it at all. Something new, in this city, this country you’d been so familiar with since the beginning of time.
Suddenly you looked up, and as if to illustrate your thoughts the Statue of Liberty loomed before you on Gellért Hill. And instead of a palm branch she was holding a street lamp.
“Mehr Licht”, as another poet babbled, no doubt at not the best moment.
And then you went into the exhibition and, in a strange state of mind, went from showcase to showcase, looking at the koala bears, the button soccer buttons and the birdcages.
It was dark by the time you found yourself back in the street. The lights of the Statue of Liberty hadn’t switched on yet.
Übersetzung: Katalin Abrudan
Share
Károly Mehes
1965-ben született Pécsett/Magyarországon.
Költő, író és kulturális menedzser. A Pécsi Íróprogram alapítója (2007 óta). Több nyelven, köztük németül is megjelent (Zwei Bärte – 2002, Insgeheim – 2007, mindkettő a Wieser Verlagnál).
Geboren in 1965, Pécs/ Ungarn.
Dichter, Schriftsteller und kulturelle Manager. Gründer von der Pécs Writers Program (seit 2007). Erscheinungen auf mehreren Sprachen, u.a. deutsch (Zwei Bärte – 2002, Insgeheim – 2007, beide bei Wieser Verlag).
Born in 1965, Pécs/ Hungary.
Poet, writer and cultural manager. Founder of the Pécs Writers Program (since 2007). Published in several languages, including German (Zwei Bärte – 2002, Insgeheim – 2007, both by Wieser Verlag).
